A magyar mezőgazdaság szerkezetében az 50-es évek végén bekövetkezett változás, a szövetkezetesítés, a kisparaszti gazdaságok megszűnése, az igaerő-használat csökkentésének szándéka jelentős lófelesleget, illetve újszerű hasznosítási igényt eredményezett. Ez elsősorban a sport, illetve a szabadidős lóhasználat volt. E célt a hagyományos magyar fajták nyugat-európai sportlófajtákkal folytatott fajtaátalakító keresztezésével kívánták elérni, melyhez sikeresen alkalmazták a holsteini, illetve később szinte valamennyi eredményes sportlófajta egyedeit.
A kezdetek Hortobágyon is a nóniusztenyésztés útkeresésének idejére nyúlnak vissza, amikor a nóniusz modernizálását célzó törekvések eredményeként létrejött a sportban kipróbált egyedek olyan köre, mely a nóniusz törzsállományba már nem volt besorolható, kiváló tulajdonságai viszont indokolttá tették immár sportcélú továbbtenyésztését.
A Holsteini Lótenyésztők Szövetségével való kapcsolatfelvétel eredményeként lehetővé vált a sportlótenyésztés nemzetközi rendszerébe való bekapcsolódás. A tenyésztés színvonalát a holsteini tenyésztés élvonalába tartozó bérmének határozták meg. Larinero, Lucky Lionell, Calgary, Campione, Romino, Cassini II, Leonid, Coriander, illetve Alcatraz kombinációi gyakran előfordulnak a világ élsportjában szereplő egyedek származásában is, ami jól érzékelteti a ménes tenyészanyagának értékét.
A kívánatos típusú magyar sportlovat a nagy ráma, a testtömeggel arányos egyenes fej, széles homlok és tarkó, a középmagasan – magasan illesztett, hosszú, jól ívelt nyak, a hosszú, középmagas mar, a közepes hosszúságú, jól izmolt hát, rövid, feszes ágyék és terjedelmes far jellemzi. A mellkas dongás és mély, az ízületek terjedelmesek, a lábszerkezet szabályos. Marmagassága bottal 165-170 cm, szalaggal 177-183 cm, szárkörmérete 21,5-23 cm. A fajtafenntartó Magyar Sportlótenyésztő Országos Egyesület jelenleg 1700 db kancát regisztrál, a ménes 5 kancacsaládjának 20 db egyedével tenyészt.
