Bemutatkozás
"A Mátai Ménes közel 270 lovával Magyarország egyik jelentős lótenyésztő központja, állami ménesként működik a Hortobágyi Természetvédelmi és Génmegőrző Nonprofit Kft. kezelésében."

Magyar parlagi pulyka

Magyar parlagi pulyka

Házi pulykáink az Észak-Amerikában honos vadpulykától (Meleagris gallopavo) származnak. Általában csoportban él, az éjszakákat pedig szereti a fák tetején eltölteni. Háziasítását az indián népek végezték ie. 1000 körül.

Egyes kutatások szerint a pulyka a 16. század elején jelent meg nálunk, Európában. A középkorban már elhonosodott Magyarországon. A parlagi magyar pulyka fekete és fehér színváltozatban létezett, és elsősorban a Duna–Tisza közén terjedt el. A vad ős alakját többé-kevésbé megőrizve, a háziasítás során a testnagyság lényegesen megnőtt, így ma az intenzív fajták bakjai 20 kg fölötti súlyt is elérhetnek. A vad őshöz közelebb álló parlagi fajták, mint a mi bronz-, illetve rézpulykáink lényegesen kisebbek és különös mozgékonyságukkal, jó táplálékkereső képességükkel erősen elütnek a mai intenzív körülmények között, több ezres telepeken együtt tartott fehér színű “nagyüzemi” fajtáktól. A pulykát elsősorban a nagy test és a hosszú lábszár jellemzi. Az összes hazai baromfifaj között a legnagyobb. A pulykák teste hosszúkás, tojás alakú, vállban különösen széles, hátrafelé fokozatosan elkeskenyedik. Fejükön és nyakukon jellegzetes szemölcsök, „bibircsek” vannak, melyek puha tapintásúak.

A magyar parlagi pulykák tojónként általában 25-30 tojást tojnak. A kis pulykák kezdetben igen érzékenyek, de később “a ménkű sem vág beléjük”. Ma még országszerte megtalálható a bronz-, illetve rézpulykának néhány fajtatiszta egyede, de génmegőrzési célból a Gödöllői Kisállattenyésztési Kutató Intézet és a Debreceni Agrártudományi Egyetem tart fenn tisztavérű állományokat.