Egyéb

A Kárpátokban élő hucul nép kezén kialakult, jól jellemezhető, primitív lófajta. Hallatlanul szívós, edzett, igénytelen, páratlanul intelligens kárpáti hegyi lófajta, amelyet az eredetileg használó népcsoport nevéről huculnak neveznek. Eredeti hasznosítását tekintve kitűnő teherhordó, málhás ló, amelyik a legveszedelmesebb hegyi ösvényeken is hihetetlen biztonsággal és rendíthetetlen kitartással jár.

A hucul ló egyedülálló fajta, fenotípusában és életmódjában minden más fajtától különbözik. A kultúrfajtákhoz szokott szemű ember meglepőnek találja a hucul lovat, mint a primitív fajták máig fennmaradt hű képviselőjét. Primitív fajtajellege megnyilvánul apró termetében, gyakran nehéz, mégis szép alakú csontos fejében, húsos pofáiban, igénytelenségében, ellenállóképességében.

A fajta tenyésztésének célja a magyarországi génbanki állományán fenntartásán túl a hegyvidéki kisgazdaságok, erdészetek, valamint sport, főleg gyermeksport céljára alkalmas hucul lófajta tenyésztése.

Állatparkunk pitypangos gyepjén legelésző hucul kanca Pietrosu, Markaz Piri valamint a kancák csikói. A legszebb látványt pedig hucul ménünk, Hroby Bendegúz pusztai vágtája nyújtja.

Mint minden házi lúd fajtának, ennek is a nálunk vadon élő nyári lúd (Anser anser) az őse.

A magyar lúdfajták legkülönlegesebb képviselője. A fodros lúd „igénytelen”, gyorsan növekvő, jól tollasodó fajta. A legelővel szemben sincs különösebb igénye. A takarmányt nagyon jól értékesíti. Húsa kiváló minőségű, puha. Nagy mája pedig kuriózumként szerepel. Tollazata olyan gyorsan növekszik, hogy egy évben akár háromszor vagy négyszer is megtépték. Érdekessége, hogy a háttollak dísztollszerűen megnyúltak és forgókat képezve borítják azt, ami különleges megjelenést kölcsönöz a fodros lúdnak. Előfordul fehér és tarka színben egyaránt. Magyarországon kívül a Duna völgyében több helyen ismert. A fodros tollazat mutáció eredménye, és valószínűleg az állatok különleges szépsége miatt maradt fenn tartósan a köztenyésztésben. Parlagi fajta maradt, amely viszonylag keveset tojik, lassabban fejlődik, de állítólag mája különleges nagyságot ér el.

A magyar lúd és egyes tájfajtái még kis létszámban fellelhetők, megőrzésük lúdtenyésztőink egyik legfontosabb feladata. Különböző színváltozatait magyar őshonos fajtaként, génbankokban tartjuk fönn.

Parkunk tavának lakója a fodros tollú lúd. Libáink a tó nádasában költenek, innen vezetik elő minden év tavaszán sárga, pelyhes fiókáikat. A tó kerítésének kapuja nyitva áll a ludak előtt, melyet kihasználva gyakorta legelésznek a dús gyepen, látogatóink között sétálva.

Minden házityúkfajta őse az Indiában élő bankiva tyúk (Gallus bankiva). A mai intenzív fajták a vad ősnél lényegesen nagyobb méretűek, illetve termelékenységűek. Az ún. magyar parlagityúkfajták másfél kg-os átlagsúlyukkal még a vad őshöz közelállónak számítottak. Magyarország területén a házi tyúk már a római korban ismert volt, az idők során itt helyben különböző nyugati tyúkfajtákkal keveredve, majd céltudatosan tenyésztve méretben és termelékenységben lényegesen javult.

Egészen a legutóbbi évtizedekig a magyar baromfiudvarokat döntő részben a magyar tyúk különböző színváltozatai népesítették be. Megkülönböztetünk sárga, fehér, kendermagos, fogoly színű magyar tyúkot. A magyar fajta különös jellegzetessége, hogy kopasznyakú változatban is előfordul. A mai magyar tyúk átlagos súlya 2 kg körüli, a kakasok 3-4 kg súlyúak. Tojástermelésük tyúkonként 80-90 körül alakul. Génmegőrzés céljából Gödöllőn, Mosonmagyaróváron és Hódmezővásárhelyen találhatók tisztavérű tenyészetek.

A mai háziasított gyöngytyúkfajták az afrikai vad gyöngytyúktól (Numida meleagris) származnak.A domesztikáció során kevéssé változott meg, így külalakja ma is nagymértékben hasonlít vad őséhez. Színezete általában kékesszürke alapon sűrűn pettyezett, de előfordulnak világosszürke, fehér, barna színváltozatban is. Magyarországon a 13. században már jelen volt, elsősorban a kolostorok és a főúri vadaskertek tartották díszmadárként. A paraszti gazdaságokban a XIX. század végén terjedt el, elsősorban a Duna-Tisza közén és a Tiszántúlon. Jó táplálékkereső képessége, félénk, vigyázó természete miatt a külterjes viszonyokat nagyon jól bírja. Táplálékában igen nagy hányadot képeznek a különböző rovarok. Ilyen körülmények között tartva a gyöngytyúk elsőrendű húst szolgáltat, amely nagyon hasonlít a vadmadarak, például a fácán húsára  és elsősorban leveskészítésre használnak.

Magyarországon a gyöngytyúk nagyüzemi tenyésztése az 1990-es évek elején megszűnt. A Hortobágyi Természetvédelmi és Génmegőrző Nonprofit Kft géntartalékként egy kisebb állományt fenntart.

A házi szamár az afrikai vadszamár (Equus asius) háziasított alakja, amely a Kárpát-medencében 2500 éve ismert, s hazánkba vélhetően a Balkán felől érkezett.

A mediterrán országokban jó munkaképességű, jó testalkatú szamarakat tenyésztenek, míg nálunk sohasem volt megbecsült háziállat, így tenyésztésével sem sokat törődtek. Általában a juhászok málhás állata volt, valamint gazdasági udvarokban kisegítő munkát végzett. Érdekesség, hogy egykoron, különleges alkalmakkor húsát fogyasztották, zsírját nagyra becsülték, orvosságként alkalmazták. Verpeléten nem is lehetett búcsú szamárhús nélkül.

A ’70-es években többször hoztak külföldről Martina Franca, Poitou fajtájú csődöröket a hazai állomány nemesítésére, elsősorban öszvérelőállítás céljából, kevés sikerrel. A tervszerűtlen párosítások könnyen rokontenyésztéshez vezethetnek, amely kedvez bizonyos recesszív tulajdonságok elterjedésének, pl. albinizmus. Ilyen albínó példányok meglehetősen gyakran fordulnak elő a magyar szamárállományban is, amely egyébként országosan néhány ezer példányra tehető.

Kialakulása a 19. század elejére tehető, amikor is a hazai zsírsertéseinket a Szerbiából származó sumadia fajtával keresztezték.  Így alakult ki néhány évtized alatt a mangalica fajta, amelyet több színváltozatban is tenyésztettek. Volt fekete, fecskehasú, szőke és ordas – vadas változata. Általában a szőke volt a legelterjedtebb, amely nemcsak magángazdaságokban, hanem uradalmakban, majd később iparszerű körülmények között is megállta a helyét.

Elterjedését jelentősen elősegítette, hogy a külterjes tartási viszonyokat jól tűrő, jó kondakészségű sertések. 25 év alatt eljutott az ország minden részébe, egyúttal átalakította a sertésállományt. A korábban közkedvelt bakonyi sertés ennek következtében az 1840-es évek közepére teljesen eltűnt. A mangalicák nem nagytestűek, viszont hizlalva könnyen elérik a 200 kg-os súlyt. Ilyenkor a vágósúly csaknem 75 %-a fehéráru (szalonna, háj, bélzsír). Méltán említik tehát a mangalicát a világ egyik legjobb zsírsertésének. A két világháború időközében zömmel mangalica képezte az ország sertésállományát, azonban a megváltozott fogyasztói igények miatt, amelyek a modern hússertésfajtát részesítették előnyben, a 70-es évekre csaknem kipusztult. 1973-ban a mangalica védett fajtává nyilvánításáról döntöttek, 1974-től pedig állami támogatás mellett folyik tenyésztése. Az 1990-es években megalakult a Mangalicatenyésztők Országos Egyesülete, ami azóta is a tenyésztői munka koordinálását végzi. Napjainkban már nem fenyegeti a kihalás veszélye, mivel mindhárom színváltozatot több ezer törzskönyvezett koca képviseli.

A házi bivaly őseit valószínűleg Kínában háziasították időszámításunk előtt 4 ezer évvel. Innen terjedt el Indiában, Ázsia további részein, Afrikában, végül Európába a Kárpát medencébe is eljutott, ahol először az avarok tartották. Magyarországon a 16. század óta tenyésztik, de már a 11. századból is maradtak fenn írásos emlékek Erdélyből amelyek a bivalyt említik. Kiváló munkaerejéből adódóan előszeretettel dolgoztak vele hazánk nehezen járható, lápos vidékein. 1911-ben számuk meghaladta a 150.000-et, ami a II. világháborút, illetve a hazai gépesítési hullámot követően töredékére csökkent. Napjainkban egyre többen kezdenek bivalytartással foglalkozni, ettől függetlenül elmondható, hogy főként mint genetikai tartalékot és kultúrtörténeti emléket őrizzük. A tenyésztőket a Magyar Bivalytenyésztők Egyesülete fogja össze.

A bivaly szarvai jellegzetesen sarlószerűen felfelé irányulnak. Bőrük sötét árnyalatú, fekete, feketés barna vagy szürkés, ritka szőrzettel rendelkeznek. Az újszülött borjak dús szőrzettel jönnek a világra, ami később ritkulásnak indul.

Bővebben ►

Az elsősorban a Balkán-félszigeten elterjedt cigája tenyészterülete magában foglalja Erdély déli részét, a Bánátot, valamint a felvidéki Bars és Gömör megyéket.

Közepes testméretű, a fejen, illetve lábvégeken fekete színű fajta, jellegzetessége a gyapjú szürkés árnyalata, amely a fehér szőrök között előforduló fekete szálak következtében alakul ki. A kosok eredetileg normál csigaszarvúak, az anyák szarvatlanok, illetve sarló idomú ún. kecskeszarvúak. Újabban a szarvatlan egyedeket tartják tenyésztésben, így jóval kisebb a sérülések veszélye.

A parlagi fajták közül a cigája kitűnik kiváló hízékonyságával, valamint jó tejelő képességével, ugyanakkor azokhoz hasonlóan igen edzett, igénytelen jószág. A fajta fenntartását Magyarországon elsősorban agrártörténeti szerepe indokolja, de termelőképességét figyelembe véve az árutermelésben (bárány, tej) is van létjogosultsága.

Jelentősebb tenyészete Jákotpusztán, Cegléden és a Kiskunsági Nemzeti Parkban, Kunszentmiklóson található.

A világ egyik legritkább és legveszélyeztetettebb juhfajtája, melyből összesen pár száz példány él. A 18. században a török nyomán elnéptelenedett Dél-Dunántúlra betelepült svábokkal érkezett. Mára eredeti őshazájában, Németországban teljesen kipusztult, így kizárólag hazánkban maradt fenn. Elterjedésének fő területe Dél-Dunántúl volt, innen ered másik neve, a tolna-baranyai sváb juh. Ma néhány bemutató példánytól eltekintve csak egyetlen nyáj van ebből a fajtából egy vértestolnai tenyészetben, ahol több tenyészvonalban tartják fenn. Az Állattenyésztési Felügyelőség nagydorogi telepére összeszedte a környékből a még föllelhető cikta küllemű egyedeket az egykori sváb tenyésztőktől, így kezdődött a fajta megmentése.

A ciktát eredetileg kétszer nyírták. Gyapjából háziipari termékek készültek, például vastag zokni (a fuszekli), ujjasok, kesztyűk, valamint a sváb kézművesek jellegzetes papucsa, a pacsker.

Állatparkunk egy kisebb, szintén dunántúli eredetű cikta állomány tartásával, tenyésztésével, és bemutatásával igyekszik hozzájárulni e ritka juhfajta genetikai értékeinek megőrzéséhez.

A Kárpátok koszorúján, az erdélyi havasokban, a székelyek kezén kialakult rendkívül ellenálló, a tartási körülményekre nézve igénytelen hegyi rackajuh. havasi legelők általában jobb minőségűek, mint az alföldiek, ezért a gyimesi racka nagyobb termetű (kosok 80-90 kg, anyák 50-60 kg), jobban tejelő, mint a hortobágyi. Egykor telelni az Alföldre húzódó gyimesi rackák hatást gyakoroltak az itteni álllományokra, és ezek a keveredett vérű juhok voltak a
magyar-moldvai, szamosháti stb. nevekkel illetett állományok. Erdélyben ma még jelentős létszámban tartják ezt a fajtát. Magyarországon, mint kulturtörténeti emléket, illetve géntartalékot őrizzük. Hazánkban igen ritkának mondható a fajta tisztavérűsége, ezt igyekszik Állatparkunk is növelni.