Bemutatkozás
"A Mátai Ménes közel 270 lovával Magyarország egyik jelentős lótenyésztő központja, állami ménesként működik a Hortobágyi Természetvédelmi és Génmegőrző Nonprofit Kft. kezelésében."

Egyéb

Partnereink

hortobagy_logo           pusztai_logo           csarda_logo            hnp_logo

empty_logo               empty_logo              empty_logo               empty_logo

Magyar parlagi pulyka

Magyar parlagi pulyka

Házi pulykáink az Észak-Amerikában honos vadpulykától (Meleagris gallopavo) származnak. Általában csoportban él, az éjszakákat pedig szereti a fák tetején eltölteni. Háziasítását az indián népek végezték ie. 1000 körül.

Egyes kutatások szerint a pulyka a 16. század elején jelent meg nálunk, Európában. A középkorban már elhonosodott Magyarországon. A parlagi magyar pulyka fekete és fehér színváltozatban létezett, és elsősorban a Duna–Tisza közén terjedt el. A vad ős alakját többé-kevésbé megőrizve, a háziasítás során a testnagyság lényegesen megnőtt, így ma az intenzív fajták bakjai 20 kg fölötti súlyt is elérhetnek. A vad őshöz közelebb álló parlagi fajták, mint a mi bronz-, illetve rézpulykáink lényegesen kisebbek és különös mozgékonyságukkal, jó táplálékkereső képességükkel erősen elütnek a mai intenzív körülmények között, több ezres telepeken együtt tartott fehér színű “nagyüzemi” fajtáktól. A pulykát elsősorban a nagy test és a hosszú lábszár jellemzi. Az összes hazai baromfifaj között a legnagyobb. A pulykák teste hosszúkás, tojás alakú, vállban különösen széles, hátrafelé fokozatosan elkeskenyedik. Fejükön és nyakukon jellegzetes szemölcsök, „bibircsek” vannak, melyek puha tapintásúak.

A magyar parlagi pulykák tojónként általában 25-30 tojást tojnak. A kis pulykák kezdetben igen érzékenyek, de később “a ménkű sem vág beléjük”. Ma még országszerte megtalálható a bronz-, illetve rézpulykának néhány fajtatiszta egyede, de génmegőrzési célból a Gödöllői Kisállattenyésztési Kutató Intézet és a Debreceni Agrártudományi Egyetem tart fenn tisztavérű állományokat.

Magyar parlagi kecske

Parlagi kecske

A házi kecskék a vadon élő bezoár kecskétől (Capra aegagrus) származnak.

Magyarországon már a rézkorban is éltek házi kecskék. Mai ún. parlagi kecskénk a vad őstől meglehetősen eltérő küllemű, az ún. Prisca házi kecskék jellegzetes képviselője. Feltehetően őseink is hoztak magukkal kecskét és az itt élő népek kecskefajaival keresztezve alakult ki a mi őshonos kecskefajtánk: a “magyar parlagi” kecske vagy más néven “magyar tincses”, hiszen jellemző a 10 cm-es vagy az azt meghaladó szőrhosszúság,ami az egész testet (tincses), a bordaívtől hátrafelé eső testrészt (gatyás) borítja és eme tulajdonságát az utódaira örökíti. Nem tudatos tenyésztői munka eredményeképpen jött létre.
A különösebb tenyészcél nélkül általában kisgazdaságban tartott kecskeállományunk balkáni rokonságra utaló küllemben jelenik meg.

Általában egyszínűek, fehérek, vörösek, feketék, testükön egyenletesen hosszú szőrrel borítottak, a nyakrész viszont rövid szőrű. Magyarországon a kecskét a szegény ember tehenének nevezték, igen kis költséggel tartható és ehhez képest sok hasznot produkáló állat. Teje, húsa, bőre jól hasznosítható.

A magyar parlagi kecske a mai intenzív fajtákhoz képest kis termetű, kevésbé termelékeny fajta. Igaz viszont, hogy rendkívül igénytelen és a betegségekkel szemben igen ellenálló. Az 1960-as évektől kezdve a korszerűbb nyugati fajták szinte teljesen kiszorították a hazai parlagi állományt, melynek utolsó maradványait a Hortobágyi Nonprofit Kft. vette tervszerű tenyésztésbe.

Állatparkunk tekintélyes szarvval rendelkező bakja Lőrinc. Anyakecskéinket és gidáikat az állatsimogatóban testközelből is megismerhetjük. Hazai kecskéink sajátossága az ún. pirifül vagy mogyorófül, amely egy recesszív tulajdonság.

Magyar óriás nyúl

Magyar óriás nyúl

Állatparkunk legújabb lakói a magyar óriás nyulak. Állománya országszerte mindössze pár száz példányra tehető.

Fiatal fajta, a két világháború között keletkezett. Őse az igen vegyes összetételű magyar parlagi nyulak és a magyar vadas nyúl mellett a 19. század végén hazánkba került belga óriás nyúl. 1994-ben a nyulat felvették az őshonos állatok listájára. Ennek ellenére a magyar óriás nyúl napjainkban is rendkívül nehéz helyzetben van, állománya mindössze pár száz példány lehet. Igénytelen, gyors növekedésű, jó takarmányhasznosító. Húsának minősége nagyon jó.

Magyar galambfajták

Galamb

Több mint 60 Magyarországon kitenyésztett galambfajta létezik, amely a magyar nép állatszeretetét és tenyésztési tudását dicséri. Sok falusi és városi porta elmaradhatatlan lakói a galambok, amelyek a magyar nép hiedelemvilágában, meséiben, költészetünkben számtalanszor felbukkannak.

Megtekinthető itt honos tájfajtaként a debreceni pergő galamb; a rendkívül ritka, de állatparkunkban népes kis családdal büszkélkedő magyar fodros tollú galamb; valamint az igencsak elegáns megjelenésű magyar páva galamb.

Hucul ló

Hucul ló

A Kárpátokban élő hucul nép kezén kialakult, jól jellemezhető, primitív lófajta. Hallatlanul szívós, edzett, igénytelen, páratlanul intelligens kárpáti hegyi lófajta, amelyet az eredetileg használó népcsoport nevéről huculnak neveznek. Eredeti hasznosítását tekintve kitűnő teherhordó, málhás ló, amelyik a legveszedelmesebb hegyi ösvényeken is hihetetlen biztonsággal és rendíthetetlen kitartással jár.

A hucul ló egyedülálló fajta, fenotípusában és életmódjában minden más fajtától különbözik. A kultúrfajtákhoz szokott szemű ember meglepőnek találja a hucul lovat, mint a primitív fajták máig fennmaradt hű képviselőjét. Primitív fajtajellege megnyilvánul apró termetében, gyakran nehéz, mégis szép alakú csontos fejében, húsos pofáiban, igénytelenségében, ellenállóképességében.

A fajta tenyésztésének célja a magyarországi génbanki állományán fenntartásán túl a hegyvidéki kisgazdaságok, erdészetek, valamint sport, főleg gyermeksport céljára alkalmas hucul lófajta tenyésztése.

Állatparkunk pitypangos gyepjén legelésző hucul kanca Pietrosu, Markaz Piri valamint a kancák csikói. A legszebb látványt pedig hucul ménünk, Hroby Bendegúz pusztai vágtája nyújtja.

Magyar fodros lúd

Fodros lúd

Mint minden házi lúd fajtának, ennek is a nálunk vadon élő nyári lúd (Anser anser) az őse.

A magyar lúdfajták legkülönlegesebb képviselője. A fodros lúd “igénytelen”, gyorsan növekvő, jól tollasodó fajta. A legelővel szemben sincs különösebb igénye. A takarmányt nagyon jól értékesíti. Húsa kiváló minőségű, puha. Nagy mája pedig kuriózumként szerepel. Tollazata olyan gyorsan növekszik, hogy egy évben akár háromszor vagy négyszer is megtépték. Érdekessége, hogy a háttollak dísztollszerűen megnyúltak és forgókat képezve borítják azt, ami különleges megjelenést kölcsönöz a fodros lúdnak. Előfordul fehér és tarka színben egyaránt. Magyarországon kívül a Duna völgyében több helyen ismert. A fodros tollazat mutáció eredménye, és valószínűleg az állatok különleges szépsége miatt maradt fenn tartósan a köztenyésztésben. Parlagi fajta maradt, amely viszonylag keveset tojik, lassabban fejlődik, de állítólag mája különleges nagyságot ér el.

A magyar lúd és egyes tájfajtái még kis létszámban fellelhetők, megőrzésük lúdtenyésztőink egyik legfontosabb feladata. Különböző színváltozatait magyar őshonos fajtaként, génbankokban tartjuk fönn.

Parkunk tavának lakója a fodros tollú lúd. Libáink a tó nádasában költenek, innen vezetik elő minden év tavaszán sárga, pelyhes fiókáikat. A tó kerítésének kapuja nyitva áll a ludak előtt, melyet kihasználva gyakorta legelésznek a dús gyepen, látogatóink között sétálva.

Magyar házityúk

Házityúk

Minden házityúkfajta őse az Indiában élő bankiva tyúk (Gallus bankiva). A mai intenzív fajták a vad ősnél lényegesen nagyobb méretűek, illetve termelékenységűek. Az ún. magyar parlagityúkfajták másfél kg-os átlagsúlyukkal még a vad őshöz közelállónak számítottak. Magyarország területén a házi tyúk már a római korban ismert volt, az idők során itt helyben különböző nyugati tyúkfajtákkal keveredve, majd céltudatosan tenyésztve méretben és termelékenységben lényegesen javult.

Egészen a legutóbbi évtizedekig a magyar baromfiudvarokat döntő részben a magyar tyúk különböző színváltozatai népesítették be. Megkülönböztetünk sárga, fehér, kendermagos, fogoly színű magyar tyúkot. A magyar fajta különös jellegzetessége, hogy kopasznyakú változatban is előfordul. A mai magyar tyúk átlagos súlya 2 kg körüli, a kakasok 3-4 kg súlyúak. Tojástermelésük tyúkonként 80-90 körül alakul. Génmegőrzés céljából Gödöllőn, Mosonmagyaróváron és Hódmezővásárhelyen találhatók tisztavérű tenyészetek.

Gyöngytyúk

Gyöngytyúk

A mai háziasított gyöngytyúkfajták az afrikai vad gyöngytyúktól (Numida meleagris) származnak.A domesztikáció során kevéssé változott meg, így külalakja ma is nagymértékben hasonlít vad őséhez. Színezete általában kékesszürke alapon sűrűn pettyezett, de előfordulnak világosszürke, fehér, barna színváltozatban is. Magyarországon a 13. században már jelen volt, elsősorban a kolostorok és a főúri vadaskertek tartották díszmadárként. A paraszti gazdaságokban a XIX. század végén terjedt el, elsősorban a Duna-Tisza közén és a Tiszántúlon. Jó táplálékkereső képessége, félénk, vigyázó természete miatt a külterjes viszonyokat nagyon jól bírja. Táplálékában igen nagy hányadot képeznek a különböző rovarok. Ilyen körülmények között tartva a gyöngytyúk elsőrendű húst szolgáltat, amely nagyon hasonlít a vadmadarak, például a fácán húsára  és elsősorban leveskészítésre használnak.

Magyarországon a gyöngytyúk nagyüzemi tenyésztése az 1990-es évek elején megszűnt. A Hortobágyi Természetvédelmi és Génmegőrző Nonprofit Kft géntartalékként egy kisebb állományt fenntart.

Magyar parlagi szamár

Magyar parlagi szamár

A házi szamár az afrikai vadszamár (Equus asius) háziasított alakja, amely a Kárpát-medencében 2500 éve ismert, s hazánkba vélhetően a Balkán felől érkezett.

A mediterrán országokban jó munkaképességű, jó testalkatú szamarakat tenyésztenek, míg nálunk sohasem volt megbecsült háziállat, így tenyésztésével sem sokat törődtek. Általában a juhászok málhás állata volt, valamint gazdasági udvarokban kisegítő munkát végzett. Érdekesség, hogy egykoron, különleges alkalmakkor húsát fogyasztották, zsírját nagyra becsülték, orvosságként alkalmazták. Verpeléten nem is lehetett búcsú szamárhús nélkül.

A ’70-es években többször hoztak külföldről Martina Franca, Poitou fajtájú csődöröket a hazai állomány nemesítésére, elsősorban öszvérelőállítás céljából, kevés sikerrel. A tervszerűtlen párosítások könnyen rokontenyésztéshez vezethetnek, amely kedvez bizonyos recesszív tulajdonságok elterjedésének, pl. albinizmus. Ilyen albínó példányok meglehetősen gyakran fordulnak elő a magyar szamárállományban is, amely egyébként országosan néhány ezer példányra tehető.