Egyéb

Házi pulykáink az Észak-Amerikában honos vadpulykától (Meleagris gallopavo) származnak. Általában csoportban él, az éjszakákat pedig szereti a fák tetején eltölteni. Háziasítását az indián népek végezték ie. 1000 körül.

Egyes kutatások szerint a pulyka a 16. század elején jelent meg nálunk, Európában. A középkorban már elhonosodott Magyarországon. A parlagi magyar pulyka fekete és fehér színváltozatban létezett, és elsősorban a Duna–Tisza közén terjedt el. A vad ős alakját többé-kevésbé megőrizve, a háziasítás során a testnagyság lényegesen megnőtt, így ma az intenzív fajták bakjai 20 kg fölötti súlyt is elérhetnek. A vad őshöz közelebb álló parlagi fajták, mint a mi bronz-, illetve rézpulykáink lényegesen kisebbek és különös mozgékonyságukkal, jó táplálékkereső képességükkel erősen elütnek a mai intenzív körülmények között, több ezres telepeken együtt tartott fehér színű “nagyüzemi” fajtáktól. A pulykát elsősorban a nagy test és a hosszú lábszár jellemzi. Az összes hazai baromfifaj között a legnagyobb. A pulykák teste hosszúkás, tojás alakú, vállban különösen széles, hátrafelé fokozatosan elkeskenyedik. Fejükön és nyakukon jellegzetes szemölcsök, „bibircsek” vannak, melyek puha tapintásúak.

A magyar parlagi pulykák tojónként általában 25-30 tojást tojnak. A kis pulykák kezdetben igen érzékenyek, de később “a ménkű sem vág beléjük”. Ma még országszerte megtalálható a bronz-, illetve rézpulykának néhány fajtatiszta egyede, de génmegőrzési célból a Gödöllői Kisállattenyésztési Kutató Intézet és a Debreceni Agrártudományi Egyetem tart fenn tisztavérű állományokat.

A házi kecskék a vadon élő bezoár kecskétől (Capra aegagrus) származnak.

Magyarországon már a rézkorban is éltek házi kecskék. Mai ún. parlagi kecskénk a vad őstől meglehetősen eltérő küllemű, az ún. Prisca házi kecskék jellegzetes képviselője. Feltehetően őseink is hoztak magukkal kecskét és az itt élő népek kecskefajaival keresztezve alakult ki a mi őshonos kecskefajtánk: a „magyar parlagi” kecske vagy más néven „magyar tincses”, hiszen jellemző a 10 cm-es vagy az azt meghaladó szőrhosszúság,ami az egész testet (tincses), a bordaívtől hátrafelé eső testrészt (gatyás) borítja és eme tulajdonságát az utódaira örökíti. Nem tudatos tenyésztői munka eredményeképpen jött létre.
A különösebb tenyészcél nélkül általában kisgazdaságban tartott kecskeállományunk balkáni rokonságra utaló küllemben jelenik meg.

Általában egyszínűek, fehérek, vörösek, feketék, testükön egyenletesen hosszú szőrrel borítottak, a nyakrész viszont rövid szőrű. Magyarországon a kecskét a szegény ember tehenének nevezték, igen kis költséggel tartható és ehhez képest sok hasznot produkáló állat. Teje, húsa, bőre jól hasznosítható.

A magyar parlagi kecske a mai intenzív fajtákhoz képest kis termetű, kevésbé termelékeny fajta. Igaz viszont, hogy rendkívül igénytelen és a betegségekkel szemben igen ellenálló. Az 1960-as évektől kezdve a korszerűbb nyugati fajták szinte teljesen kiszorították a hazai parlagi állományt, melynek utolsó maradványait a Hortobágyi Nonprofit Kft. vette tervszerű tenyésztésbe.

Állatparkunk tekintélyes szarvval rendelkező bakja Lőrinc. Anyakecskéinket és gidáikat az állatsimogatóban testközelből is megismerhetjük. Hazai kecskéink sajátossága az ún. pirifül vagy mogyorófül, amely egy recesszív tulajdonság.

Állatparkunk legújabb lakói a magyar óriás nyulak. Állománya országszerte mindössze pár száz példányra tehető.

Fiatal fajta, a két világháború között keletkezett. Őse az igen vegyes összetételű magyar parlagi nyulak és a magyar vadas nyúl mellett a 19. század végén hazánkba került belga óriás nyúl. 1994-ben a nyulat felvették az őshonos állatok listájára. Ennek ellenére a magyar óriás nyúl napjainkban is rendkívül nehéz helyzetben van, állománya mindössze pár száz példány lehet. Igénytelen, gyors növekedésű, jó takarmányhasznosító. Húsának minősége nagyon jó.

Több mint 60 Magyarországon kitenyésztett galambfajta létezik, amely a magyar nép állatszeretetét és tenyésztési tudását dicséri. Sok falusi és városi porta elmaradhatatlan lakói a galambok, amelyek a magyar nép hiedelemvilágában, meséiben, költészetünkben számtalanszor felbukkannak.

Megtekinthető itt honos tájfajtaként a debreceni pergő galamb; a rendkívül ritka, de állatparkunkban népes kis családdal büszkélkedő magyar fodros tollú galamb; valamint az igencsak elegáns megjelenésű magyar páva galamb.